Mindig csodáltam azokat, akik meg tudnak bocsátani. Gyerekkoromban ez azokat a gyerekeket jelentette, akik nem akarták visszaadni a másiknak, ha az kicsúfolta őket. Később meg kellett tanulnom megbocsátani, amikor a barátom minden látható ok nélkül otthagyott. Aztán jött a házasság, ami számtalan lehetőséget adott a megbocsátásra és a bocsánatkérésre. A csapatmunka is a megbocsátási lehetőségek platformjának bizonyult.
Az az igazság, hogy én elég jól kijövök másokkal és inkább hagyom, hogy ők érvényesüljenek, minthogy veszekedjek velük vagy megsértődjek. De vajon meg tudnék bocsátani annak, aki megölte egy szerettemet? Vagy, ha igazságtalanul börtönbe zárnának? Vagy, ha egy háború elpusztítaná az otthonomat és el kellene menekülnöm, elviselve, hogy mindenki gyanús alakként tekintsen rám menekült státuszom miatt?
Nem tudom.
Jó tudni, hogy voltak ilyen emberek a világon, akik példát mutatnak nekünk megbocsátásból. Jézustól kezdve számos misszionáriuson és aktvistán keresztül egészen bizonyos Amish családokig, akiknek a gyerekeit megölték, 1 vagy Boules George Atyáig Egyiptomban, ahol 2017-ben 44 keresztény halt meg és 100-an sebesültek meg két bombarobbanás miatt pont Virágvasárnapon. A prédikációjában megbocsátott azoknak, akik elkövették ezt a szörnyűséget és arra bátorította a hívőket, hogy imádkozzanak értük, hogy meglássák a világosságot és megtapasztalják Isten feltétel nélküli szeretetét. 2
Újra és újra elámulok, hogy a sok szörnyűség közepette mindig akadnak olyanok, akik a borzalmakkal dacolva képesek megbocsátani. A gyűlölet gyűlöletet szül, a szeretet pedig szeretetet. Isten szeretete pedig halál helyett életet ad.
A folyamat gyakran a megbocsátás apró lépéseivel kezdődik, például saját családunkon vagy baráti körünkön belül. Ez jelentéktelennek tűnhet a világ nagy problémáihoz, mint például a háborúkhoz vagy a politikai csatározásokhoz képest, pedig pont itt kezdődik minden. Nálunk. A saját személyes döntéseinknél.