Előfordul, hogy egy rakás szerencsétlenségnek érzed magad? Esetleg nem úgy alakult egy helyzet, ahogy vártad vagy szeretted volna? Az elvárásaid nem jöttek be, vagy nem sikerült elérni a célodat?
Hadd meséljek neked egy olyan emberről, aki hasonlóképpen érzett.
Beteg volt és sokszor érezte úgy, hogy teljesen feladja az életet. 14 éves korára elvesztette szüleit. A főiskoláról eltanácsolták, ami azt jelentette, hogy az álma, hogy egy napon lelkész végzettsége lehet, szertefoszlott. Magányosnak és elszigeteltnek érezte magát. Sokat küzdött a halálfélelemmel. Fiatalon és szegényen halt meg egy súlyos betegségben és látszólag semmit sem mutathatott fel az életben.
Igazi bukás volt saját és sok más ember szemében is. Ugyanakkor életének története a jelenben és a múltban is számtalan misszionáriust inspirált arra, hogy Istent kövessék. Akik általa tértek meg, újabb embereket értek el, így misszionárius tevékenysége végül igen sokakat elért. A keresztények számos nemzedékét inspirálta hátrahagyott imanaplója.
Úgy halt meg, hogy nem tudta, vajon sikerült-e bármit elvégeznie az életben, azon kívül, hogy néhány ember általa tért meg. Az élete csak a halála után kezdett körvonalazódni.
Éppen földi küzdelmei, az úgynevezett bukások, a kétségekkel és a depresszióval való küzdelmei voltak azok, amik olyan sok misszionáriusnak segítettek.
Vajon tényleg bukás volt az élete? Vagy esetleg Isten igazi gyertyalángként akarta használni az életét, legyen bármilyen kicsi és rövid, hogy megvilágítson és bátorítson másokat?
Vajon Isten hibázott? Lehetséges külsőleg igazi szerencsétlenségnek tűnni, miközben Isten szemében igazi siker valaki?
A férfit David Brainerd-nek hívták. Íme, életének rövid története több könyv és online forrás alapján:
David Brainerd, az észak-amerikai indiánok misszionáriusa Született: 1718. április 20-án.
21 éves korában fogadta el Jézust megváltójaként és elhatározta, hogy bizonyságot fog tenni hitéről. 1739 szeptemberében beiratkozott a Yale Főiskolára. A főiskola igazi átváltozáson esett át akkoriban. Amikor beiratkozott, aggódva látta, hogy mennyire nem érdekli az embereket a vallás, ugyanakkor George Whitefield evangélista és a hamarosan érkező Nagy Ébredés komoly hatást tett arrafelé is. Egyik napról a másikra ima és Biblia tanulmányozó csoportok alakultak, ami nem igen tetszett az iskola vezetőségének, akik féltek a vallásos buzgalomtól. A fiatal Brainerd ebben a légkörben tett egy elmarasztaló megjegyzést az egyik tanárra, miszerint „annyi kegyelem se volt benne, mint egy székben”, mivel igazi képmutatónak látta. A megjegyzés eljutott az iskola vezetőségének fülébe és David-et kicsapták, miután nem volt hajlandó nyilvánosan bocsánatot kérni egy privátban ejtett megjegyzésérét.
Brainerd kitartott igyekezetében, hogy az evangéliumot hirdesse, bár a missziós bizottságok által követett útmutatások és követelmények alapján igen kockázatos jelöltnek számított bármilyen missziós feladatra. Saját bevallása szerint melankolikus jellem volt. Gyenge fizikumú, gyakran beteges és depressziós, így rendszeresen volt kénytelen betegszabadságra menni.
1742-ben végre hivatalosan is az amerikai indiánok misszionáriusának nevezték ki. Tevékenysége az első év során nem volt valami sikeres. Nem beszélte az indiánok egyik nyelvét sem és nem volt felkészülve a pusztai élet nehézségeire. Magányos volt és nagyon szomorú. Ezt írta:
A szívem bánatos volt. … Úgy tűnt, hogy sohasem leszek sikeres az indiánok között. A szívemnek elege volt az életből, mindennél jobban vágytam a halálra.
A legmagányosabb, legmelankolikusabb pusztaságban élek. … Többnyire egyszerű pudingokat [gabonakása], főtt kukoricát és hamuban sült kenyeret eszem. … Az ágyam nem egyéb, mint egy rakás szalma néhány deszkára halmozva. A munkám rendkívül nehéz és bajos.
Az első tél sok nehézség és betegség közepette telt számára a pusztában. Missziós szolgálatának második évét teljes csődnek tekintette és az indiánok evangelizálásra vonatkozó álmai szertefoszlani látszottak. Komolyan fontolgatta, hogy feladja munkáját.
A harmadik év során egy másik területre költözött és összejövetelein időnként akár hetven amerikai indián is összegyűlt, akik közül nem egy 40 mérföldet utazott, hogy hallhassa a megváltás üzenetét. Igazi vallási ébredés indult, másfél év után pedig az utazó prédikátornak 150 indián híve volt már, akik közül egyesek másokat is próbáltak elérni az evangéliummal.
Brainerd első látogatása alkalmával az egyik vad törzsnél igazi csoda történt, aminek eredményeként „Isten prófétájaként” kezdték őt tisztelni. Az indián telep szélén táborozva Brainerd azt tervezte, hogy másnap reggel lép majd be a közösségbe, hogy prédikáljon nekik. Tudtán kívül a törzs harcosokat küldött ki, hogy megöljék őt. F.W. Boreham így írta le az esetet:
Brainerd sátrához közeledve a bátrak azt látták, hogy a sápadtarcú térden állva imádkozik. Imádság közben egy csörgőkígyó kúszott mellé majd lassan felemelte ronda fejét, hogy lecsapjon, villás nyelvét csaknem Brainerd arca előtt nyújtogatva, majd látszólag minden ok nélkül gyorsan visszakúszott a bozótba. „A Nagy Szellem a sápadtarcúval van!“ – mondták az indiánok és prófétának kijáró tisztelettel fogadták.
Az eset nem csupán a Brainerd életében tapasztalt számos isteni közbelépést szemlélteti, de azt is megmutatja, hogy milyen fontos volt az ima számára. A David Brainerd élete és naplója című életrajzi műben az ember folyamatosan ilyen és ehhez hasonló mondatokba botlik:
„Isten megint lehetővé tette számomra, hogy küzdjek a lelkekért és ismét buzgólkodtam a közbenjárásban.“
„Sok időt töltöttem imában az erdőben, és úgy tűnt, hogy képes voltam e világ dolgai fölé emelkedni.“
„A mai napot titkos böjtben és imádságban töltöttem egészen reggeltől estig.“
„Esett, az utak pedig sárban úsztak, a vágy azonban olyan erős volt, hogy ennek ellenére letérdeltem az út mentén és elmondtam mindent az Úrnak. Miközben imádkoztam, elmondtam Neki, hogy ha az eszközévé tesz engem, a kezeim Őt fogják szolgálni, a nyelvem Róla beszél majd, amikor hirtelen a sötét éjszakában világosság támadt és tudtam, hogy Isten meghallgatott és válaszolt az imámra.“
„Az élet viharának csendes pillanataiban találkozom Istennel. Ezekből a csendes pillanatokból felfrissült lélekkel és megújult erővel távozom. A csendben hallok egy hangot, amiről egyre inkább tudom, hogy Isten hangja.“”
A sok kiállt nehézség meggyengítette Brainerd erejét. 1747-ben, 29 évesen halt meg. Önzetlen odaadása, lelkesedése és imaélete sok misszionáriust inspirált. Például Henry Martynt, William Carey-t, Jonathan Edwards-öt, Adoniram Judsont és John Wesley-t is. Életének példája több embert ért el halála után, mint bármilyen siker, amit előtte elért. Naplója igazi klasszikus olvasmánnyá vált a misszionárius életet választók számára. Az általa hátrahagyott példa bizonyítja, hogy Isten bárkit képes és hajlandó használni, aki hajlandó eszközzé válni a kezében.