Bárcsak találkozhatnál azzal a három emberrel, aki nagyon nagy benyomást tett rám tavaly. Az egyik egy tolószékes pincérsegéd volt, aki olyan kedvesen és olyan lelkesedéssel szedte le asztalomat, hogy egyáltalán nem lepett meg, amikor főnöke elmondta nekem, hogy őt tartja legértékesebb dolgozójának. „Azt hiszem, többen jönnek vissza miatta, mint az étel miatt,“ mesélte viccelődve.
A második egy vak koldus volt, akinek őszinte mosolya és szívből jövő áldása azóta is minden alkalommal arra késztet, hogy felkeressem, ha éppen arra járok. Jézus azt mondta, hogy áldottabb adni, mint kapni, és az én vak barátom élő példája ennek.
A harmadik egy középkorú pénztáros, aki olyan őszintén képes szép napot kívánni, ki tudja hány száz vagy ezer vásárló után is, hogy képes az egész napomat felvillanyozni. Mindegy, hogy minden előző vagy utánam érkező vendégnek is ezt mondta. Aznap elsüllyedőben voltam, ő pedig megmentett.
Miért irigyeljük az ilyen embereket? Nyilván nem a körülményeik miatt, hanem vidám életszemléletükért. Mint az álruhás angyalok, a jóakaratnak e lovagjai is mintha azt mondanák nekünk: „Gyere és csatlakozz hozzánk!“
Titkukat kutatva a közös nevezőt próbáltam megtalálni, rájönni, hogy hogyan voltak képesek nemcsak felülkerekedni körülményeiken, de még másokat is magukkal vinni. Azt hiszem rájöttem. Mindannyian őszintén hálásak azért, amijük van, így nem pazarolják az időt arra, hogy valami más után vágyakozzanak. Az ilyen győzelem kizárólag Isten szeretetének biztonságában lehetséges.