Frankie Miller egyik dalát hallgattam – “A Long Way Home” (A hosszú út haza) – amikor hirtelen a szöveg személyes értelmet nyert.
Hosszú az út haza
Nincs társ, csak az éjszaka
Szíved már alig él
S dallama elhalt rég,
Mert az út hosszú haza.
Csak Te érzed
A mérföldek sorát
Mit bejártam
Az úton, hazafelé.
Már sokszor hallottam ezt a dalt, most mégis másként szólt. Nagyon hosszúnak tűnik a hazafelé vezető út, amikor rájössz, hogy eltévedtél az életben – mint én.
Minden egy rossz döntéssel kezdődött, ami aztán a következőhöz vezetett. Mielőtt észbe kaptam volna, már zuhantam lefelé. Az önzés és a büszkeség bozótosába gabalyodva úgy éreztem, egy szakadék tátong Isten és köztem.
Az Atyám karjaiba visszavezető úton első lépésként be kellett vallanom Neki és magamnak, hogy én rontottam el mindent, és szükségem van a segítségére. Bár ez sem fordította vissza az időt, és a dolgok nem fordultak jóra csak egy pillanat alatt – még igen hosszú út állt előttem – de ez volt a kezdet.
Újabb dal kezdődött – Frankie a rekedtes hangjával a “You’re the Star” (Te vagy a csillag) című dalát énekelte.
Reményt adtál
Amikor minden elveszett,
És nem láttam értelmét,
Hogy újra felkeljek …
Oly tiszta lett utam
Mióta életem része vagy. …
Te vagy a csillag
A ragyogó fény
A reggeli hajnal. …
A vihar felett.
Hangsúlyozom, hiába hallottam már több tucatszor ezeket a szavakat, úgy éreztem, kifejezetten számomra íródtak. Isten szeretete volt a csillag, a fény, ami áttört a sötétségemen, mint egy vezérlő fény a viharban. Reményt adott, amikor nem láttam se kiutat, se célt, és már akaratot se találtam magamban, hogy folytassam. Egyszerre csak az út már nem is tűnt olyan hosszúnak.