A halál sokunk számára az téma, amire még csak gondolni sem akarunk, még kevésbé beszélni róla. Azonban előbb vagy utóbb, mindannyiunknak át kell lépnünk a kapuján, “mert por vagy te s ismét porrá leszesz.”1
Szenteste volt 2013-ban. Összegyűlt a család, a barátok, hogy együtt ünnepeljünk. A lépcsőn mentem felfelé, amikor elvesztettem az eszméletemet, és visszaestem két-három lépcsőfokot. Richard, a férjem, és az unokám, Michael ijedten rohantak oda, majd felvittek az emeletre, hogy lefektessenek.
Mindig is aktív, energikus, és életerős voltam, rendszeresen jógáztam, nem tudtuk mire vélni a történteket, ami váratlan fenekestül felforgatta az életemet. Fogalmunk sem volt, hogy mi lehet a baj, de egy vérvizsgálat kimutatta, hogy hepatitis C fertőzésem volt. Az orvos elmagyarázta, hogy ez a vírus akár 30 évig is szunnyadhat a szervezetben. Az elmúlt 40 évben misszionáriusként szolgáltunk, és visszagondolva, a fertőzés legvalószínűbb oka egy komplikált lábműtét lehetett mintegy 30 évvel korábban, amihez vérátömlesztésre volt szükségem.
A következő hónapok során háromszor is az intenzív osztályon kötöttem ki. Az orvosok minden lehetséges vizsgálatot elvégeztek, hogy megpróbálják megmenteni az életemet, de a helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. Végül azt tanácsolták a férjemnek, hogy vigyen haza, hogy szeretteim körében, otthon békében halhassak meg.
Richard, bár hazavitt, nem volt hajlandó elengedni. Éjjel-nappal kétségbeesetten imádkozott a gyógyulásomért a családommal és a világ minden tájáról csatlakozó barátokkal együtt. Meggyőződésem, hogy a szeretetük, törődésük és az imáik kulcsfontosságúak voltak a gyógyulásomban. Isten még mindig trónon van, és az ima mindent megváltoztat.
Nem ez volt az első alkalom, hogy közel kerültem a túlvilág küszöbéhez. Már kétszer jártam ebben a kissé szürreális dimenzióban, ahol a hangok, mint valami távoli visszhang érzékelődnek. Először 13 éves koromban történt hasonló, amikor majdnem megfulladtam, másodszor pedig amikor egy négynapos kómába kerültem. Olyan érzés volt, mintha lassan átcsúsznék egy másik világba, mintha egy láthatatlan vákuum szívna és húzna oda. Tehetetlennek és harcképtelennek éreztem magam, egyre fogyott az erőm, és biztos voltam benne, hogy a földi életem a végéhez közeledett.
Ez a harmadik élményem hirtelen kezdődött, de sokkal tovább tartott. Valóban azt hittem, hogy ezúttal nem térek vissza, és életem végéhez értem. Elgyengült és zavart állapotomban azon gondolkodtam, hogy vajon megéri-e a fáradságos küzdelmet, hogy megpróbáljam visszafordítani az elkerülhetetlen találkozásomat a halállal. Pál apostol szavai szaladtak át az agyamon: “Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” 2
Gyakorlatilag a gyógyulás minden reményét elvesztettem, és úgy éreztem, még ha maradnék is, pusztán csak “létezésre” lennék ítélve, mindenben másokra lennék utalva, mint egy burokba zárt fogoly, akit teljes tehetetlenségében élete végéig kerekesszékben tologathatnának.
Nem féltem a haláltól, teljes bizonyossággal tudtam, hogy a Mennybe jutok, így készen álltam, hogy elfogadjam a túlvilági életet. Pál szavai rendszeresen a fülemben csengtek: “nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.”3 Bár nem börtönben voltam, mint Pál, a saját testem foglyként, egy tehetetlen testbe zárva, teljesen mások gondoskodásától függtem. A legmélyebb gondolataimban “két vágy között tépelődtem: Vágytam arra, hogy elmenjek és Krisztussal legyek, ami sokkal jobb lett volna nekem.” 4
Amikor már éppen azon voltam, hogy átadom magam a halálnak, Richard odahajolt hozzám, és gyengéden a fülembe súgta: “Drágám, szeretlek.” Az évek során számtalanszor hallottam tőle ezeket a szavakat, ezúttal azonban olyan volt, mintha egy vakító villám, vagy mint egy reménytől ragyogó, szeretettől sugárzó világítótorony fénye hasította volna át a sötétséget. Szavai mintha visszarepítettek volna az életbe! Abban a pillanatban új erővel és bátorsággal töltődtem fel, hogy diadalmat arassak és legyőzzem a halál fullánkját.
Azóta reggelente meg kell csípnem magam, amikor meglpillantom a felkelő nap sugarát, hogy felfogjam, tényleg megmenekültem a sírból. “Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!”5 Folyamatosan arra gondolok, hogy minden egyes nap egy ajándék.
Annyira hálás vagyok, hogy elhalasztódott a halállal való találkozásom. “Az Úrnak kegyelmességét hadd énekeljem örökké! Nemzetségről nemzetségre hirdetem a te hűséges voltodat az én számmal!” 6 “Dicsérem az Urat, a míg élek; éneklek az én Istenemnek, a míg vagyok.”7.