Fokvárosból a Du Toitskloof-hegység felé egy alagúton át vezet az út. Ez az alagút gyorsabbá és biztonságosabbá teszi ezt az utazást, a régi, hegyek között kanyargó útnál. Magunk is többnyire ezt választottuk nyaralásaink során.

Amióta az eszemet tudom, a testvéreimmel azt játszottuk, hogy aki először látta meg az alagút végét, annak azonnal azt kellett kiáltania, hogy “Látom a fényt!”. Nemrég arra jártam édesanyámmal, és ahogy áthajtottunk az alagúton, eszünkbe jutott a hajdani játékunk. Jókat nevettünk rajta, hogy mennyire komolyan vettük. Eltöprengtem, hogy vajon eredetileg kinek az ötlete lehetett, de nem tudtam visszaidézni. “Én találtam ki!” – mondta. – “Annyira ijedtnek tűntetek, amikor először mentünk be az alagútba, hogy azt mondtam, nézzetek előre, és játsszátok ezt a játékot. Amikor erre koncentráltatok, már egyikőtök sem félt a fülledt sötétségtől, és az alagút az utazás egyik kedvenc részévé vált.”

Egyáltalán nem emlékszem erre a félelemre, ami a játék ötletét kiváltotta, arra azonban igen, hogy milyen jól szórakoztunk, míg a fényt vártuk. Anya történetéből pedig szembeötlő a hasonlat.

Amikor a legsötétebb, legfojtogatóbb és legkényelmetlenebb helyzetben vagy, szinte ostobaságnak vagy elcsépeltnek tűnhet azt mondani, hogy “mindig ott vár a fény az alagút végén “. Pedig így igaz. Egy nehéz helyzetben könnyű átadnod magad a félelemnek és az aggodalomnak, ami abból fakad, hogy csak a “most”-ra koncentrálsz. Ilyenkor elmulaszthatod a szituáció izgalmas, “lássuk-meg-ebből-mi-lesz” részét. Amikor tudod, hogy jön a fény, és biztos vagy benne, hogy olyan ígéreteket kaptunk, amikre szilárdan támaszkodhatunk, egyből rájössz, hogy ostobaságot csinálnál. – „Ímé Istenünk, a kit várni fogunk és a ki megtart minket!”1

Hiszem, hogy a fényre összpontosítva, képesek vagyunk a szorongó és félelmekkel teli időszakot reményteli kitartássá változtatni. Ha tudod, hogy a sötét alagútnak is jó célja van, akkor alig várod majd, hogy felbukkanjon a csodálatos fény a végén.


  1. Lásd Ézsaiás 25:9.