„Van egy perce? Fontos lenne,“ mondta a fiatalember, aki mosolyogva lépett hozzám. Velem akar beszélni? Miért? Meg kell vallanom, ránézésre kedvesnek tűnt, de bármit is akart, nem voltam jókedvemben. Aztán észrevettem, hogy egy Biblia volt nála, és azt gondoltam, mindent értek. Bizonyára téríteni akart és én voltam a következő áldozat. Na, azt már nem! Engem ugyan nem!
Önhitten szemügyre vettem. Miből gondolja, hogy nekem szükségem lehet arra, amit kínál? Vajon elolvasta a tibeti halottas könyvet, ahogyan én tettem? Tanulmányozta a különböző jógafajtákat, ahogyan azt én tettem? A tudatmódosító kábítószerekről is tudtam egyet mást. Ez az ember akar engem megvilágosítani?
„Tudja, hogy Isten törődik magával?“ – kérdezte.
„Persze, hogy ismerem Istent,“ válaszoltam nyersen. „Én vagyok Isten, mint ahogy maga is! Mindenki Isten. Mindannyian a nagy kozmosz részei vagyunk.“
Először kicsit tanácstalanul nézett rám, de azután széles mosoly jelent meg az arcán. „Ezt nem tudom, barátom, de az biztos, hogy maga nem hasonlít Istenre!“
Egy grimasszal faképnél hagytam.
A helyzet az, hogy a fiatalembernek igaza volt. Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint Isten.
Még évekig utaztam szerte a világban a válaszok után kutatva, míg végül magányomban és saját zűrzavarom közepette egy hangot hallottam: „Ne félj! Veled vagyok. Ne csüggedj, mert én vagyok Istened!“ 1
Egy másik városon áthaladva egy másik fiatalemberrel találkoztam. Az ő arcán is széles mosoly ragyogott.
„Tudta, hogy Isten törődik magával?“ – kérdezte.
Addigra kicsit vissza vettem arroganciámból. „Szeretnék többet tudni erről,“ válaszoltam.
Ez csaknem negyven évvel ezelőtt történt és Ő azóta is velem van.
- Ézsaiás 41:10↑