Borongós, esős idő volt, és én is hasonlóan komornak éreztem magam. Mindannyiunkkal megesik néha.
Ültem az íróasztalomnál, amikor eszembe jutott, hogy aznap volt egy régi barátom születésnapja. Ápolónőként az elmúlt 30 évét a munkájának szentelte, amit imádott. Tudtam, hogy egyedülálló, és nincs senkije a városban, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom. Természetesen most is a B műszakban volt, ez azt jelentette, hogy késő estig dolgozott, és így nem is volt ideje a születésnapjával foglalkozni. Hangja vidám volt, mint mindig, és örült, hogy felhívtam.
Miután letettem a telefont, az volt az érzésem, hogy biztos örülne egy kis különleges figyelemnek a születésnapján. Mivel még mindig kissé lehangoltnak éreztem magam, megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, ahogy azonban telt a nap, nem tudtam szabadulni tőle. Végül beadtam a derekam, és aznap este elindultam a kórházba egy képeslappal, egy szelet sajttortával és egy lufiból hajtogatott ’virággal’.
Barátom hálás mosolya és örömteli ujjongása megerősítették, hogy helyesen cselekedtem, és egyben csodálatos jutalom volt a csekélyke gesztusért.
Hazaérve, rájöttem, hogy nemcsak egy magányos barátomat vidítottam fel a születésnapján, hanem a saját búskomorságomat is eloszlattam ezzel. Az ő napját megkönnyítve az én napomat is feldobtam.
Nos, így van ez – nem igaz? – amikor időt szánunk rá, hogy valaki más kedvéért tegyünk erőfeszítéseket. Ez olyan, mint a mondás: “A szeretet kétszeresen áldott: megáldja azt, aki adja, és azt is, aki kapja”.
Az életben folyamatosan van rá lehetőségünk, hogy tegyünk egy extra lépést, vagy kedvesek legyünk valaki más érdekében. Az a csodálatos ebben, hogy amikor így cselekszünk, az a mi javunkat is szolgálja. Mint egy bumeráng, úgy tér vissza hozzánk az áldás.