Jézus letartóztatása – Malchus, a főpap szolgájának elmondása szerint
Az elmúlt 24 óra nyugtalanító, félelmetes, és közben csodálatos is volt. Minden Kajafás főpap parancsával kezdődött – azzal a Kajafással, aki egy részről Róma bábfigurája, és a Kajafással, akit szolgálok. “Malchus, tedd ezt! Malchus, tedd azt!” Természetesen azt kell tennem, amit mond. Egy bábu bábja vagyok, aki azért van itt, hogy elvégezze a piszkos munkát. És ez volt a legmocskosabb munka, amit valaha kaptam.
Azt a parancsot kaptam, hogy adjam át a főpap utasításait a templomőrség kapitányának, majd menjek vele és az embereivel, hogy elfogjuk Jézust, és vigyük az ítélőbíróságra. Korábban is csináltunk már ilyesmit, letartóztattunk már más gazember tanítókat is, de ezúttal valami ellenállt bennem a parancsnak.
Hónapokkal korábban hallottam Jézust beszélni, és mondom nektek, senki nem beszélt úgy, mint Ő! “Szeressétek ellenségeiteket. Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket.” Nem gyakran hallod ezt az üzenetet! “Szemet szemért!” – Mindenki ezt hirdeti. A zelóták vissza akarják kapni az országukat. A vallási fanatikusok a vallásukat akarják visszakapni. A csaló kereskedők, akiknek mások túljártak az eszükön, a pénzüket akarják vissza. Úgy tűnik, mindenki bosszút fogadott. Jézus azonban más volt.
Kajafás azt akarta, hogy az éjszaka közepén tartóztassuk őt le, mert attól tartott, lázadás törne ke, ha a köznép is látná, mit történik. Jézus rengeteg csodát tett, és a legtöbben szerették. Sőt, néhány nappal korábban, a tömeg a királyuknak szólította Őt, amikor a városba érkezett.
Az volt az elképzelés, hogy meglepetésszerűen tartóztassuk le a kertben, ahol imádkozni szokott, hogy ne menekülhessen el. Amikor azonban odaértünk, úgy viselkedett, mint aki tudta, hogy érte megyünk, és várt minket. Iskáriótes Júdás megtette, amit a pénzért elvállalt, hogy a tucatnyi emberből megmutassa ki volt Jézus. De micsoda módot választott az áruláshoz – csókkal köszöntötte Őt!
Voltaképpen megspórolhattuk volna azt a 30 ezüstöt a templomi kincstár részére, amit Júdás a főpapoktól kapott, mert mielőtt bármit mondhattunk vagy tehettünk volna, Jézus megkérdezte – “Kit kerestek?”.
“A názáreti Jézust” – válaszoltam.
“Én vagyok az” – mondta. Jelenléte annyira ellenállhatatlan volt, hogy mindannyian, akik a letartóztatásáért jöttünk, a földre estünk. “Kit kerestek?” – kérdezte Jézus újra.
“A názáreti Jézus” – ismételtem, miközben talpra küzdöttem magam.
“Megmondtam nektek, hogy én vagyok az, akit kerestek, ezért engedjétek el a többieket” – mondta, a tanítványaira mutatva.
De az egyikük – akit Péternek hívnak – nem akart harc nélkül elmenni. Kardot rántott és lecsapott. Elhajoltam, és azt hittem, nem talált el, de hirtelen éles fájdalmat éreztem, és vér ömlött a fejemből. Eltűnt a fülem! Térdre estem, és a sebet szorongattam, de hiába próbáltam megállítani a vérzést. A ruhám vörösre ázott, és kezdtem elveszíteni az eszméletemet.
Hirtelen ragyogó fény borított el, és valaki a nevemen szólított. Jézus volt az, mellém térdelt, és kezével betakarta a sebemet. Meleg bizsergést éreztem. A fájdalom megszűnt. A szeme tele volt szeretettel. Nem szólt egy szót sem, de ekkor már tudtam, hogy Ő a barátom és nem az ellenségem. Abban is biztos voltam, hogy rendbe fogok jönni – de mi lesz Jézussal? Részt vettem a letartóztatásában, de bár ne tettem volna!
“Tedd el azt a kardot!” – mondta Jézus Péterhez fordulva. – “Aki karddal él, kard által hal meg.”
Szerintem, az őrök közül is néhányan, hozzám hasonlóan meglepődtek, hogy Jézusnak ennyi szeretete van, hogy még az ellenségeit is meggyógyítja. Néhányan talán még abba is belegondolkodtak, hogy talán tényleg Ő volt Isten Fia. A templomőrség kapitánya azonban nem tartozott közéjük. Ő soha nem kételkedett a parancsaiban. Felrántotta Jézust, és egy pillanat alatt már el is tűntek.
Egyedül maradtam a kertben és csak a csodára tudtam gondolni, ami történt. A fülem tökéletesen helyreállt. Csak a vérrel átitatott köntösöm és bőröm bizonyította, hogy egy elképesztő dolog történt. Hogy lehetséges, hogy a többiek ilyen gyorsan képesek voltak elvetni ezt a csodát? Hogy lehettek ennyire érzéketlenek?
Otthon lemostam az arcomról és a karomról a ráragadt vért, átöltöztem, de közben képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy egy szörnyű bűnténynek voltam a részese.
Elrohantam a főpapi palotába, hogy lássam, mi történik Jézussal, de addigra már a hely tele volt emberekkel. Jézus elfogásának híre gyorsan elterjedt.
“Hol van?” – kérdeztem az egyik őrt.
“Már megkezdődött a tárgyalás. Kajafás azonban már eldöntötte, hogy ez a Jézus fickó istenkáromló bűnös, úgyhogy gyorsan ítéletet fog hozni. Jézusnak nincs esélye” – válaszolta az őr tárgyilagosan.
Folyamatosan a fülemet tapogattam. Nem volt se fájdalmam, se sérülésem. Végigsimítva az ujjaimmal a helyet, még csak heget sem éreztem. Hogy lehetséges ez?
Közben a gondolat, hogy én vagyok a felelős mindezért, még erősebben tört rám, mint korábban. Úgy éreztem, mintha én állnék a bíróság előtt. Ő meggyógyított engem. Szeretetet és irgalmat mutatott nekem. Most pedig farkasok veszik körül, akik a véréért kiáltanak. Mit tettem?
Az őrnek igaza volt. Kajafás és a főpapok gyorsan ítélkeztek, de a római törvények értelmében nem volt joguk Jézust halálra ítélni.
Követtem Jézust, ahogy a római helytartó, Poncius Pilátus elé vitték. Jézus vádlói egy kicsit olyanok voltak, mint mi voltunk a kertben – minden alkalommal megdöbbentek, amikor megszólalt. Tudták, hogy Jézus nem mindennapi ember volt.
“Egyáltalán nem találok benne hibát” – jelentette ki Pilátus a kihallgatás után. Amikor azonban látta, hogy a tömeg a papok felbujtására Jézus kivégzését követeli, és készen volt fellázadni, egy lavór vízért kiáltott, megmosta a kezeit, és így szólt: “Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérében. Ha keresztre akarjátok feszíteni, ti tegyétek!”
Aztán Pilátus átadta Jézust, hogy vigyék a keresztre, és a római katonák egész helyőrsége gyűlt Jézus köré. Skarlátvörös köntösbe öltöztették, és töviskoronát tettek a fejére. Leköpdösték és kigúnyolták. “Üdvözlégy, zsidók királya!” Aztán visszadobták rá a saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék.
Hömpölygött a tömeg Jeruzsálem szűk utcáin át, engem is sodort magával, amíg el nem értünk a Golgota dombhoz – ami annyit jelent “a koponya helye” – közvetlenül a városon kívül. Mire átvergődtem magam a tömegen, a katonák már a keresztre szögezték Jézust, amit már fel is állítottak, ugyanúgy ahogy közönséges bűnözőkkel szokták tenni. Az arca és a teste csupa vér volt, akárcsak az enyém a kertben.
Visszaemlékeztem, amit néhány hónapja hallottam Tőle. Azt mondta a tömegnek: “Azért jöttem, hogy megkeressem és megmentsem az elveszetteket”.
Bár biztos voltam benne, hogy nem hallhat meg engem a tömeg zajától, akik azért gyűlt össze, hogy lássák halálát, mégis odakiáltottam neki – “Elvesztem, Jézus. Bocsásd meg, amit tettem!”
Ő pedig egyenesen rám nézett, ugyanazzal a szeretettel a szemében, amit a kertben láttam. Tudtam, hogy megbocsátást nyertem. Csoda volt, amikor meggyógyította a fülemet, de még nagyobb csoda volt, ahogy meggyógyította a szívemet.
Egy pillanattal később megérkezett Kajafás, kigúnyolta Jézust és kárörvendezett saját győzelmében. Teljesen más volt, mint Jézus – tele volt gyűlölettel és rosszindulattal. “Ha te vagy Izrael királya, ahogy állítod, szállj le a keresztről! Akkor hinni fogunk neked. Te Istenben bíztál – akkor szabadítson meg ő most téged!”
Az ég elsötétült, feltámadt a szél, mennydörgés rázta meg a hegyoldalt, és Jézus felkiáltott – “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Míg ott lógott s haldoklott, még akkor is megbocsátott hóhérainak.
Most már tudom, mit kell tennem. Meg kell találnom a módját, hogy új Uram iránti szeretetem és hálám legyen szolgálatom vezérlőereje.