Egy téli napon néhány évvel ezelőtt néhány barátommal egy hegyi úton mentünk kisbuszunkkal az Egyesült Államok déli részén. Péntek este volt, a nap lemenőben. Több órára jártunk ulti célunktól, egy sítereptől. Már majdnem megérkeztünk, amikor az egyik piros lámpánál a mellénk érkező autó sofőrje jelzett, hogy tekerjük le az ablakot.
„Azt hiszem, hogy a hátsó kerék ereszt,“ mondta. „Szívesen megnézem, ha akarod.“
Félreálltunk egy közeli bolt parkolójában és kabátjainkba bújva kiszálltunk.
„Jim vagyok,“ mondta a férfi és a kerék fölé hajolva megállapította, hogy „Hát ez tényleg ereszt.“ „Látjátok?“ Az abroncsból kiálló szögre mutatott.
Jim megkérdezte, hogy hol a pótkerék, majd ócska emelőnket megpillantva előkapta saját szerszámkészletét és átvette az irányítást a munka felett. Mindenki szeretett volna segíteni, de egyikünknek sem volt túl sok fogalma arról, hogy mi kell csinálni.
„A pályákhoz készültök?“ Kérdezte Jim a tetőcsomagtartóra rögzített felszerelésre bökve. Elmeséltem neki, hogy most fogok életemben először snowboardozni.
„Ajjaj! Hétfő óta nem esett. A pálya jeges és kemény. Biztos, hogy most akarsz nekivágni?“ – kérdezte viccelődve. Vele nevettem, miközben alaposan elgondolkoztam a kérdésen.
Jim gyorsan dolgozott. A pótkerék villámgyorsan felkerült a helyére.
„Na, ez rendben. Isten veletek srácok! Érezzétek jól magatokat. Imádkozni fogok, hogy essen egy kis friss hó a kedvetekért.“ Rám nézett, majd visszaült az autójába.
Miközben elhajtott, láttam, hogy a lökhárítóján egy „Krisztus az Úr“ feliratú matrica volt. „Krisztus az Úr!“
Jim nem prédikált, Megváltójának fénye mégis átragyogott rajta. Nem beszélt a hitéről, de abban járt. Az általa mutatott keresztény példát, amikor segített egy rakás szerencsétlen fiatalnak, akiknek fogalma sem volt arról, hogy hogyan kell kereket cserélni, soha nem fogom elfelejteni.