Egy munkáscsaládba születtem 1955-ben. Németország akkoriban az újjáépítés időszakát élte a második világháború pusztításai után. “Ha fogcsikorgatva is, de dolgozz keményen” – ez volt a családom mottója. Az élet könyörtelen volt, az ellátmány kevés, és mivel a szüleim mindketten dolgoztak, az iskola utáni délutánok nagy részében egymagunk voltunk a nővéremmel. Nem esett szó hitről, imáról, sőt, még arra sem volt időnk, hogy az érzéseinkkel foglalkozzunk.
Aztán egy krónikus izombetegséget diagnosztizáltak nálam, amely eldeformálta a hátamat. A végtelen kezelések és fizioterápiák napjaiban, egyedül és érzelmileg túlterhelve, jelentéktelennek és teljes bizonytalanságban éreztem magam, mint a hajó, ami csak hánykolódik a viharos hullámokon.
Ekkoriban történt először, hogy a sötétségben egyszer csak felvillant számomra a hit szikrája. 12 éves koromban észrevettem, hogy valahányszor Luther Márton “Ein feste Burg ist unser Gott” (“Hatalmas erőd a mi Istenünk”) című himnuszát énekeltük a hittanórán, a szívemet nyugalom, gondolataimat pedig új bátorság töltötte el.
A konfirmációm napján a hitem új erőre talált. Esős őszi nap volt, amikor a falu régi kőkápolnájában behívtam Jézust az életembe és fogadalmat tettem Neki. Ez az élmény azonban nyomot hagyott a szívemben, és egyfajta békét és megújult bizalmat hozott.
Később, mint akkoriban oly sok fiatal, az élet értelmét és célját keresve én is “zarándokútra” indultam a Közel-Keleten át Indiába és Nepálba. Majdnem két éven át utazgattam néhány barátommal egy rozoga lakókocsiban, végül mégis egyedül találtam magam egy észak-indiai kisvárosban, ahol éppen csak felépültem egy súlyos hepatitisből. Ott aztán, egy borús, ködös reggelen egy nagyon különös dolog történt.
Szállásomon, egy lepusztult motelben találkoztam egy csapat fiatal misszionáriussal, akik elhívtak magukhoz, hogy maradjak velük, amíg jobban nem leszek. Kedvességük, odaadásuk és egyszerű hitük mélyen megérintett.
Egy reggeli áhítat során szíven ütött az egyik bibliai szakasz: “A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” 1. Akkor értettem meg, hogy nem hírnévre, sikerre vagy gazdagságra vágyott a lelkem, hanem értelemre, jelentőségteljes célokra és békességre.
Az életem ettől kezdve megfoghatatlan módon alakult. Persze rengeteg hullámvölgyet is megtapasztaltam, de a hit kincse, amelyre akkor rátaláltam, átsegített minden viharon azzal a meggyőződéssel, hogy Isten mindig velem van, és a legjobb érdekeimet tartja szem előtt.
- Máté evangéliuma 13:44 SZIT↑