Néhány évvel ezelőtt egy dél-oroszországi önkéntes központban dolgoztam. Karácsony előtt egy héttel egy hatalmas hóvihar leszakította a térséget ellátó fő elektromos vezetéket. Senki sem tudta, hogy meddig tart majd az áramkimaradás, mivel a szerelőknek meg kellett várni, hogy csillapodjon az időjárás, hiszen addig fel sem juthattak a hegyekbe, ahol a kábelszakadás történt.
Addig mindenki próbálta túlélni a helyzetet valahogy. A nagy boltok bezártak, a kicsik pedig gyertyát vagy generátort használtak. Fűtés nélkül a házak gyorsan kihűltek. Akiknek csak elektromos tűzhelyük volt az épületen kívül raktak tüzet a főzéshez. Amikor a város víztározója kiürült a vizet is elzárták. Hála Istennek éjszaka esett egy kis hó, amit másnap meg tudtunk olvasztani a mosakodáshoz és mosáshoz. Az esték gyertyafényes beszélgetésekkel és énekléssel teltek, vagy éppen a betlehemhez készítettünk szobrokat.
A napok csak teltek és semmi jele nem volt annak, hogy a helyzet változni fog. Végül beköszöntött karácsony estéje és azon gondolkoztunk, hogy egyáltalán felrakjuk-e a fényfüzéreket a fára vagy egyszerűen próbálkozzunk a régimódi gyertyás díszekkel. Egyik kollégánk hajthatatlan volt: „Márpedig én felrakom az égősorokat és be is dugom őket az áramba! Isten képes csodát tenni és visszahozni az áramot.“
A karácsonyi vacsora készítése közben még mindig nem volt áram. Elérkezett az este, minden készen állt, az asztal megterítve a vacsora tálalva. Fejet hajtva megköszöntük Istennek, hogy elküldte Krisztust hozzánk a Földre. Az ima végén kinyitottuk a szemünket és alig hittük el, amit láttunk: minden lámpa égett a karácsonyfa égősoraival együtt. Az időzítés tökéletes volt. Lehet, hogy nem Isten kapcsolta vissza az áramot, de van egy érzésem, hogy neki is része volt benne, az időzítésben legalábbis biztosan.