Szülinapi mangó

A fiam Jonathan egy indiai kisvárosban született, amikor a férjemmel önkéntesként szolgáltunk ott. Az indiai gyerekekhez hasonlóan, ő is rizsen, lencsén, babon, csepatin és az arrafelé bőségesen termő gyümölcsökön nőtt fel.

Bár még öt éves sem volt, amikor visszaköltöztünk Európába, időbe tellett neki mire hozzászokott új környezetéhez és az új ételekhez. Eleinte gyanakodva nézett és darabokra trancsírozott minden tésztafélét. Mindig is lassan evett, de az biztos, hogy az olasz konyhával különösen lassan barátkozott meg. Idővel aztán elhalványultak Indiával és az ottani ételekkel kapcsolatos emlékei. Akkor még nem volt annyira jellemző a globalizáció, így a boltban a szezonális olasz alapanyagokat lehetett csak kapni.

Azonban egy napon egy csemegéket áruló új bolt előtt elhaladva megláttam egy mangót. Elég drága volt, de Jonathan 11. születésnapja csak pár napra volt, így azt gondoltam, hogy a mangó csodálatos ajándék lesz számára, ami által felidézheti egykori kedvenc ízeit.

Megvettem és becsomagoltam a mangót és elhívtam kiskamasz fiamat egy sétára. Egy padhoz érve leültünk, én pedig átadtam becses ajándékomat, megemlítve, hogy a csomag néhány jó emléket is előidézhet a múltból. Jonathan lassan kibontotta a csomagot és hosszú másodpercekig tartotta kezében a színes gyümölcsöt. Semmi reakció.

„Anya, nem emlékszem semmire. Ne haragudj.”

Kicsit csalódott voltam. „Akkor legalább kostóld meg. Becsület szavamra, amikor kicsi voltál nagyon szeretted!“ Ugyanazzal a gyanakvással, amivel az első olasz falatokat fogadta, Jonathan egy apró falatot harapott a mangóból. Majd még egyet, azután még egyet. Még mindig semmi reakció. Azután előbukkant a mag és Jonathan szeme felcsillant.

„Anya, most már emlékszem! Tényleg emlékszem, hogy mennyire szerettem szopogatni a magot.”

Ezzel az apró emlékkel továbbiak is a felszínre törtek. Sokáig beszélgettünk, felidézve a múlt emlékeit.

Ez a tapasztalat eszembe juttatta, hogy milyen fontos kitartani, amikor valami értelmetlennek tűnik, vagy nem esik le elsőre. Anyaként megerősítést kaptam, hogy amit fiatal korukban vetünk gyerekeink életébe, soha nem merül feledésbe. Néha úgy tűnhet, de várjuk meg, míg előbukkan a mag!