Sajnálom

Évekig vigyáztam gyerekekre az iskolai szünetekben vagy tanítás után az udvari játszótéren. A sok futkározás, ugrálás, hancúrozás és játék közben óhatatlanul előfordul, hogy egy-egy gyereket fel- vagy ellöknek, vagy ketten összeütköznek, vagy hasonló baj történik.

A balesetet okozó gyerekek általában szinte azonnal felteszik a kezüket, hogy nem ők voltak vagy nem direkt csinálták.  Persze ilyen esetekben az ember elsősorban nem azzal törődik, hogy megtalálja a felelőst. A legfontosabb, hogy a „sérült“ gondjaira siessünk.

Olyan sokszor fordult elő ilyesmi, hogy rájöttem, minden embernek szüksége van arra, hogy empátiát tanuljon, mert nem jön magától. A gyerekek összekeverik a sajnálkozást a vétség elismerésével és mivel úgy gondolják, hogy senkit se bántottak szándékosan, sajnálniuk sem kell a másikat. Az életben, ahogy a játszótéren is, előfordul, hogy önszántunkon kívül megbántunk valakit, és ilyenkor bocsánatot kell kérnünk.

Biztos meg tudjuk magyarázni az esetet. Nem vettük észre, nem gondolkoztunk előre, nem vettük számba tettünk lehetséges következményeit, stb. Persze mindig lehetnek enyhítő körülmények, félreértések, mások tettei is közrejátszhatnak. Minden történetnek legalább két oldala van. A probléma csupán az, hogy, amikor azt mondjuk, hogy „Sajnálom, de hadd magyarázzam el…“, azzal a figyelmet a sértett helyett magunkra irányítjuk. Azután egy félreértés áldozataivá válunk. Időnként persze segít, ha tisztázunk egy helyzetet és felvázoljuk a történetet a saját szemszögünkből, de azért ne feledkezzünk meg a legfontosabbról: megsérült valaki? Egy őszinte bocsánatkérés igazi gyógyír a sebre.

De térjünk vissza a játszótérre. Egy másik dolog, amit a gyerekekkel töltött 35 év alatt megtanultam, hogy ha hamar bocsánatot kérünk, a másik általában könnyen megbocsát. Ez a legjobb az egészben.