Ez az én harcom

A Shenandoah című film az amerikai polgárháború idején játszódik. A történetben egy déli család belekeveredik a háború bonyodalmaiba. A család feje, Charlie Anderson, folyamatosan megpróbálja lebeszélni fiait arról, hogy csatlakozzanak a háborúhoz. Charlie azt akarja, hogy semlegesek maradjanak, míg egy napon a háború saját családját is eléri.

A háború kirobbanásáig elég jó életük volt. Tekintélyes farmot tudhattak magukénak, a család hat fia pedig gyümölcsöző gazdaságot varázsolt abból, amijük volt. Kényelmes életet éltek, a fiúk közül pedig többen megházasodtak és saját családot alapítottak. Az apa korábban megözvegyült, de látva, hogy gyerekei egészségesen és erősen növekednek, boldog volt, gazdasága pedig gyümölcsözött. Elégedett volt az életével.

Egyik nap a legfiatalabb fiú, Boy, és jóbarátja, mosómedve vadászat közben a konföderációsok csapdájába esik. Próbálnak elszabadulni, és amikor már kezdik biztonságban érezni magukat, megállnak egy pataknál inni. Boy talál a patakparton egy ócska konföderációs kalapot és mit sem gondolva felteszi a fejére. Egy perc sem telik el és egy unionista járőrcsapat rátalál a fiúkra és Boyt a sapka miatt lázadónak nézik, aki így hadifogságba kerül.

Barátja megmenekül és visszasiet, hogy értesítse a fiú édesapját. Hirtelen a háború nagyon is a saját ügyévé válik Charlie számára. Egyik pillanatról a másikra semleges nézőből mindenre elszánt résztvevővé válik, hogy megmentse a fia életét. „Ez most már a mi háborúnk,“ mondja a fiainak. A harc személyessé vált. Nem azért ragadott fegyvert, mert az egyik vagy másik kormány erre utasította, hanem azért, mert ha nem teszi, egy neki drága élet veszélyben maradt volna.

Amint eldöntötte, hogy ez az ő háborúja, nem volt szüksége arra, hogy megmondják neki, mit kell tennie. Nem volt szüksége motivációra. Az a tény, hogy egy szerettéért harcolt bőséges motivációt adott.

Könnyen tudok azonosulni Charlie Andersonnal és az „ez már az én harcom“ hozzáállással. Egy bizonyos szinten mindig ismertem Jézust és azt hiszem, hogy szerettem is, de időbe tellett, mire igazán oda tudtam szánni magam Neki, hogy így fogalmazzak. Amikor az élet kényelmes és az ember könnyen el tudja kerülni a nehézségeket, ami egy hívő életével jár… szóval, ki akar nehézségeket?

Csakhogy Sátán mindent megtesz, hogy akadályozza Istennek az emberiségre vonatkozó tervét, és Isten gyermekeit eleve az ellenségeinek tekinti. Ennek értelmében Isten lelki harcba hív minket1, hogy hatással legyünk a világra élő példánk által.

Ez viszont semmit sem jelent, amíg ezt nem tekintjük a saját harcunknak. Amint a harc személyessé válik, Charlie Andersonhoz hasonlóan nemcsak tétlen szemlélői leszünk a körülöttünk folyó dolgoknak, hanem elszánjuk magunkat arra, hogy tegyünk is valamit a változásért.

Elsőként például felismerhetjük, hogy minden apró döntés számít. Ahogy egy katonának is szüksége van gyakorlatozásra minden nap, nekünk is aktívnak kell lennünk a szellemi készülődésben. „Küldetéseink“ legtöbbször valószínűleg egyszerű mindennapos dolgok lesznek. Az enyémek legalábbis ilyenek. Például, hogy békét teremtsünk, figyeljünk másokra és mások szükségleteire és hasonlók. Nem baj, ha ilyesmikről van szó. Tudom, hogy ezek a látszólag apró dolgok is hatással lehetnek a harc kimenetelére.

A lényeg, hogy eldöntöttem, hogy az erőfeszítéseimet Jézusért teszem. Nem azért, mert a szüleim ezt vagy azt tették, vagy, mert a barátaim is ezt teszik vagy ennek éppen az ellenkezőjét. Azért teszem, mert Isten harca az én személyes harcommá vált és biztos akarok lenni abban, hogy az én oldalam minél több győzelmet szerezzen.

  1. Lásd: Efézus 6:10-18