Erő a megbocsátáshoz  

A megbocsátás erejét 1976 egyik júliusi délutánján fedeztem fel. Az Idi Amin rezsim alatt történt, amikor Ugandában megállt az élet, megszűntek a karrierek, leállt a gazdaság, az infrastruktúra, az oktatás. Minden. A Makerere Egyetem diákja voltam, nem sokkal azelőtt házasodtam és kisbabát vártam.

Mivel az egyetemnek kiapadtak a forrásai, az oktatók pedig nem tudtak benzint vásárolni, hogy eljussanak az egyetemre, megszűnt az oktatás. Mi diákok minden reggel elmentünk az egyetemi könyvtárban és vagy ott helyben olvastunk vagy kivettük a könyveket, amiket a szállásunkon tanulmányoztunk. Idi Amin, aki nem járt iskolába, nem értette, hogy miért tettük ezt. Azt gondolta, hogy ezzel a személye ellen akartunk demonstrálni, így rendszeresen elküldte az egyetemi kampuszra a katonáit, hogy terrorizáljanak bennünket.

Akkoriban a férjem az ország északi részén dolgozott, a szudáni határ közelében. Időnként eljött Kampalába vagy én mentem hozzá látogatóba és néhány napot együtt töltöttünk. Az esetkor éppen látogatóban volt a hétvégére, hétfőn reggel pedig, mielőtt visszatért a munkába, elvitt az egyetemre. Amikor a szobámba értem a szobatársam, Judith, és egy másik barátunk, Brenda, elmondták, hogy a katonák folyamatosan érkeztek egy másik diákszállásról a kampusz másik oldaláról. Törtek, zúztak és néhány diákot összevertek.

Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi történt. Időnként több teherautónyi katona érkezett és fiúk egy részét megverték. Mi lányok az erkélyről kiabáltunk a katonáknak, hogy hagyják abba, ők pedig visszakiabáltak, hogy mi csak buta nők vagyunk, és nem tudunk semmit. Megszoktuk, hogy minket nem bántanak, mert nők vagyunk.

Azon a hétfői napon dél tájban valaki kopogott az ajtónkon. Azt gondoltuk, hogy valamelyik barátunk akart megviccelni, így csak odakiáltottuk, hogy „Menjetek innen katonák!“ – és jót nevettünk. A diákok már csak ilyenek. Szerettünk humorizálni. A kopogás azonban egyre hangosabb lett, míg rá nem jöttünk, hogy tényleg a katonák azok.

Brenda és én kirohantunk az erkélyre és megpróbáltunk elbújni. Judith a takaró alá bújt. Pillanatokkal később a katonák olyan erővel törték be az ajtót, hogy a zár és a fa szilánkjai beterítették a helyiséget és az erkélyt. Katonák rontottak be kiáltozva. Csodával határos módon nem vették észre Judithot a takaró alatt, de Brendát és engem megtaláltak az erkélyen. Emlékszem, hogy arra gondoltam. „ez most tényleg komoly.“ Amikor a katonák egy konkrét személyt akartak elkapni, akkor annak a személynek annyi volt.

Kirángattak az erkélyről, kitoltak a szobán át a folyosóra és közben ránk fogták a fegyverüket. Az egyik katona hátramaradt és átnézte a papírjainkat. Judith végig hallotta mit csinál tőle néhány lépésnyire, de a katona nem vette észre őt.

„Megtaláltunk! „Megtaláltunk!“ – ezt ismételgették kiabálva, mintha biztosak lettek volna benne, hogy valami fő bujtogató vagyok. Amikor a lépcsőhöz értünk lelöktek. Valahányszor felkeltünk mindig továbblöktek. Leestünk, legurultunk, felálltunk, leestünk, legurultunk, egyik emelet a másik után. Az utolsó emelet tetején, ami egyúttal a legmagasabb is volt, az egyik katona olyan erővel lökött meg, hogy szó szerint repültem és csak a lépcső alján értem földet. Elvesztettem az eszméletemet.

Amikor a többi katona és Brenda leértek a lépcső aljára, azt mondták, hogy Makindye-ba, egy olyan barakkba visznek bennünket, amit akkoriban mészárszéknek használtak. Először azonban a szomszédos Lumumba Hall-ba vittek, ami egy belső udvar köré épült férfi szállásként szolgált. A katonák fiúkat kínoztak éppen. Olyan fiúkat, akiket ismertünk. Mint kiderült egész délelőtt ezzel voltak elfoglalva anélkül, hogy tudtunk volna róla, pedig a szomszédban laktunk.

A katonák először ránk parancsoltak, hogy csatlakozzunk a fiúkhoz, de hamarosan kivezényeltek a szállás elé. Brendát és engem különválasztottak a többiektől. Azt mondták, hogy én különleges bánásmódra számíthatok, tekintettel bandavezér státuszomra.

Még több katona érkezett. Több százan voltak. Még több lányt hoztak magukkal, akiket a félmeztelenül csúszó-mászó fiúk mellé parancsoltak. Fegyverüket rájuk szegezve utasították őket. Csupasz térdük csupa seb volt már.

Fogalmam sem volt, hogy miért gondoltak engem a bandavezérnek. Az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, a vádjaik alaptalanok. Brendával együtt megvertek, megkorbácsoltak és megrugdostak, de leginkább rám összpontosítottak. A különböző kínzások órákig tartottak. Ekkor körülbelül egy hónapos terhes voltam. Kész csoda, hogy a baba túlélte.

A délután vége felé a katonák úgy döntöttek, hogy eleget kínoztak és azt mondták, hogy elvisznek a Makindye-i mészárszékbe. Mielőtt meghalnék tudni akartam, hogy miért teszik ezt velem. A szálláson lakó több száz lány közül miért engem néztek bandavezérnek?

Egész nap egy szót sem szóltam. Nem sírtam. Nem kiáltoztam. Nem mutattam semmilyen ellenállást. Olyan voltam, mint egy fadarab. Egyrészről meg akartam tudni, hogy miért teszik ezt velem, de valami odabent azt súgta, hogy ha megkérdezem, csak még keményebben lépnek fel ellenem. Egy belső hang azt súgta: csak nézz a szemükbe! Ott megtalálod mindennek az okát.

Így tehát a szemükbe néztem és meglepődtem a látottakon. A sok káromkodás és virtuskodás ellenére látszott, hogy mélyen, legbelül fáj a szívük. Annak ellenére, amit a nap folyamán tapasztaltam, rájöttem, hogy nem tetszett nekik saját viselkedésük.

Olyan mély együttérzés lett úrrá rajtam, hogy halálom előtt, meg akartam nekik mondani, hogy megértem őket. De hogyan mondhatnám el nekik? A verés és a kínzások folytatódtak, de két ütés között felötlött bennem a gondolat, hogy esetleg beszélhetnék valamiről, ami közös bennünk, hogy megértsék a helyzetet. Őrült ötletnek tűnt, de már nem érdekelt. Nem volt vesztenivalóm.

De milyen közös pontot találhatnék ezekkel a katonákkal? Ők erős férfiak, én pedig csak egy várandós asszony voltam. Nekik fegyvereik, kemény bakancsaik és korbácsaik voltak és pedig csak egy kiszolgáltatott, gyenge lányként álltam előttük. És abban a pillanatban rájöttem. Újdonsült házas voltam, aki kisbabát vár. Ezeknek a férfiaknak is biztosan van családja.

„Mit főzött a feleségetek tegnap vacsorára?“ – kérdeztem.

„Micsoda?“ – kérdezték hitetlenkedve. Aztán mondtak valamit egymás között Kiswahili nyelven. Amikor Idi Amin katonái megkínoztak valakit, általában Kiswahili nyelven beszéltek. Manapság Ugandában sokan nem beszélnek Kiswahili nyelven, mert a kínzásokkal és negatív eseményekkel hozzák összefüggésbe. „Micsoda egy buta nő!“ – kiabálták, aztán folytatták a rugdosást.

Amikor megálltak, mély lélegzetet vettem és ismét megkérdeztem, „Mit főzött a feleségetek tegnap vacsorára?“ Tovább vertek. Egy darabig folytatták, míg végül úgy döntöttek, hogy mégis szóba elegyednek velem, talán csak szórakozásból. Elkezdték felsorolni, hogy ki mit evett.

Aztán megkérdeztem, hogy hová járnak a gyerekeik iskolába. Megkérdeztem, hogy ők vitték-e el a gyerekeket az iskolába.

Egyszerű kérdéseimből beszélgetés alakult ki, míg végül a katonák leültek velem egy fa alá és hamarosan együtt nevettek és beszélgettek velem. Igen, jól olvastad: Együtt nevettünk. Brenda később elmondta, hogy amikor észrevett bennünket megszűnt benne a félelem és elhagyta a fájdalom.

Kiderült, hogy a katonák, akik velem voltak egész nap, a csapat vezetői voltak. Egyetlen intésükre leállt az akció. Addigra már fél hét felé járt az idő. Némelyik fiút egész nap kínozták, minket pedig vagy hat órája.

Teherautók érkeztek, hogy összeszedjék a katonákat, majd néhány mentő is jött, hogy a legsúlyosabb sérülteket ellássák. Az egyetem kapui egész nap zárva voltak, őrök vigyázták, de a mentők valószínűleg végig odakint várakoztak, mert a katonák még a helyszínen voltak, amikor megérkeztek.

Az egyetemi szakácsok és konyhai dolgozók, akiket a katonák békén hagytak, teát és kenyeret hoztak nekünk és körénk telepedve sírtak értünk. Akkor végül összeomlottam. Elképzelni se tudtam milyen nehéz lehetett nekik mindezt úgy végignézni, hogy semmit sem tehettek értünk.

Visszatekintve őszintén elmondhatom, hogy abban a pillanatban megbocsátottam a katonáknak, amikor a szemükbe néztem, mert rájöttem, hogy mindannyian, diákok és katonák egyaránt, olyasvalaminek az áldozatai voltunk, amit nem értettünk. Amikor elkezdtem kérdezgetni őket az otthonukról és a családjaikról, végre megértettek, hogy hová akartam kilyukadni és látták, hogy megbocsátok nekik.

Sokat köszönhetek a neveltetésemnek is. A szüleim arra tanítottak, hogy mindenkiben van valami jó. Így kell, hogy legyen, mert Isten az Ő képére teremtett bennünket.

Ez a tapasztalat nagyon sok erőt adott és megmutatta, hogy soha nem kell félnem egy másik emberi lénytől. Ez ad erőt a munkámhoz. Nem félek fegyveres katonák között sem és olyan területekre is hajlandó vagyok elmenni, ahol aknák lehetnek. Az aknáktól és fegyverektől félek, de a katonáktól vagy lázadóktól, akik a kezükben tartják nem. Tudom, hogy ők is emberek, mint én és a bennünk rejlő közös tulajdonságokat semmi sem képes eltörölni.

A Makerere Egyetemen tapasztaltak őszinte alapot biztosítanak számomra ahhoz, hogy a megbocsátásról beszéljek másoknak. Amikor elmesélem saját történetemet, hogy miként tudtam megbocsátani a katonáknak és milyen csodálatos dolgok következtek ebből, az emberek igazán odafigyelnek arra, amit mondok.

„Miért bocsássak meg bárkinek, aki nem kért bocsánatot tőlem?“ – kérdezik gyakran. Azt szoktam válaszolni, hogy „az élet túl rövid ahhoz, hogy mások bocsánatkérésére várjunk.“

Ebből a borzalmas tapasztalatból annyira sok jó dolog következett. Mind között a legjobb, hogy rájöttem, egy olyan tulajdonsággal születtem, ami minden emberben közös: képesek vagyunk szeretni! Ezt nem kellett kiérdemelnem. Egyszerűen megkaptam. És soha nem fogy el. Minél többet használom, annál több van.