Próbáltam nem gondolni a karácsonyra, rettegtem a naptól, de titokban mégis azt reméltem, hogy egy angyal majd az utolsó pillanatban mindent helyre tesz. Megpróbáltam úgy tenni, mintha csak egy átlagos napról lenne szó, amiben nincs semmi különös, remélve, hogy így elűzhetem magányomat. Sajnos nem sikerült. Akárhová néztem mindenhol a karácsony vett körül, én pedig egyedül voltam. Nem volt kihez szóljak, nem volt kivel nevessek és senki se kívánt nekem boldog karácsonyt. Ahogy múltak a percek egyre depressziósabb lettem és ettől féltem leginkább.
Megpróbáltam felidézni néhány régi vidám emléket. Az egyik a vasárnapi iskola tanárommal volt kapcsolatos. Nagyon kedves, barátságos ember volt, aki sok időt töltött velünk gyerekekkel és mindig jól éreztük magunkat vele. Azt mondta nekünk, hogy Jézus az élet öröme. Felidéztem szavait, miközben a gyerekkori emlékek képei szaladtak el lelki szemeim előtt. „Vidd magaddal Jézust!“
Tényleg működhet? Ezen gondolkoztam. Egyedül voltam és még ennek tényét sem oszthattam meg senkivel. Ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy Jézust barátomnak fogadom, legalább egy napra.
Eldöntöttem, hogy mindent együtt fogunk csinálni. Forró csokoládét ittunk a tűz mellett, sétáltunk egyet, elmeséltem Neki milyen szép a világ, nevettem és integettem a többi gyalogosnak. Szinte éreztem, ahogy karjával átölel és hallani véltem hangját. Suttogása nem hallható formában jutott fülembe. Azt mondta, hogy szeret. Igen, engem. És, hogy örökre a barátom marad. Valahogy úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek egyedül.
Amikor lefeküdtem azon a karácsony estén, tényleg boldog voltam. A szívemben béke és elégedettség volt. Furcsa is volt meg nem is. Jézussal töltöttem a napot és azt reméltem, hogy mások karácsonya is olyan boldog volt, mint az enyém.