Az odakozmált lábos

Még az odakint tomboló vihar és szél sem tűnt olyan fagyosnak, mint a saját szívem. Miközben elővettem egy lábost és feltettem főni a babot, a gondolataim az elmúlt hetek és hónapok eseményei körül forogtak.

Két órával később az előszobán át megcsapó szag billentett ki a gondolataimból. Valami ég. Berohantam a konyhába. Sűrű füst fogadott, a lábos fedele pedig hangosan kocogott a nyomás alatt. Gyorsan lekapcsolatam a gázt, megragadtam a lábost, bevágtam a mosogatóba és megnyitottam a csapot. A víz csak úgy sistergett, ahogy leemeltem a fedőt.

A lábos alját vastag feketeség borította, a babból pedig semmi sem maradt. Még a fedő is fekete volt. Sok lábost odaégettem már életemben, de ennyire még soha. Tönkretettem. – gondoltam. Esély sincs rá, hogy valaha kisikáljam.

A füstben állva nem tudtam elkerülni, hogy ne lássam a hasonlóságot saját életemmel. Tönkretettem. Esély sincs rá, hogy valaha rendbetegyem.

Amikor aznap este lefeküdtem a gondolataim Jézushoz szálltak. Szeretlek, suttoga, és mindig szeretni foglak, mindegy mit tettél vagy nem tettél. Együtt újrakezdjük.

Az odakozmált lábos végül inspirációul szolgált, és bátorságot adott, hogy ne adjam meg magam a kárhoztatás folytogató érzésének. Órákon át sikáltam, míg végül a megszenesedett szennyeződés lassan megadta magát és a lábos régi csillogása egyre jobban látszott. Hitem a fényes felületek növekedésével egyenes arányban erősödött és megindult a belső gyógyulás. Végül egy tündöklő, minden feketeségtől mentes lábost tartottam a kezemben.

Megtanultam, hogy amikor Isten megbocsát, nemcsak elfelejt mindent, de meg is gyógyít. Kiapadhatatlan szeretete bátorságot ad, hogy felálljunk, ha elestünk, hitet, hogy elengedjük a múltat és reményt, hogy nekivágjunk a jövőnek.