A házam melletti csendes tó tökéletes környezetet biztosít az elmélkedésre. Egyik nap, amikor egy különösen nehéz helyzettel küzdöttem, kimentem a mólóra olvasni, hogy magányomban, válaszokra, vagy legalább Isten jelenlétének valamilyen jelére várva megerősítést kapjak, hogy az Ő keze irányítja életemet. Valahogy semmi sem jött, így kissé csalódottan bár, de egy idő után hazaindultam.
Egyszercsak gágogást hallottam. Egy magányos lúd szállt le kecsesen a tó vizére.
Furcsa, hogy egyedül van, gondoltam. A ludak általában csapatostul vándorolnak, amikor tavasszal felkeresik északi otthonaikat. Megálltam, hogy jobban szemügyre vehessem a magányos madarat. Egyre idegesebb lett miközben apró köröket írt le a vízen. A gágogása is aggodalmat fejezett ki. Néhány percig figyeltem vergődését és hallgattam a kétségbeesett gágogást, majd visszaindultam a ház felé.
Az út azon a hídon át vezetett, ami a tavat tápláló patak felett ível át és legnagyobb meglepetésemre további öt ludat vettem észre a sás között. A tavon látott magányos lúd valószínűleg ennek a kis csapatnak a része lehetett, de talán úgy gondolta, hogy egy időre megpróbál egyedül túlélni. Kíváncsi lettem, hogy a többiek mit tesznek majd.
Hirtelen magányos társuk felé fordultak és teljes hangerővel, előre nyújtott nyakkal gágogni kezdtek. Miután hangjukkal jeleztek társuknak, segítségére siettek. Körülvették a korábban magányos ludat és immár csendesebben, de rendületlenül gágogtak tovább.
Hirtelen rájöttem, hogy mit tanulhatok a látottakból. Nem láttam Isten gondoskodását aznap, mint ahogy a magányos lúd sem tudta, hogy társai mindvégig egészen közel jártak és készen álltak, hogy segítségére siessenek, amint meghallották hangját.
Miért vagyok meglepve, ha Isten nem siet segítségemre azonnal? Talán arra vár, hogy végre levonjam a tanulságot, vagy felismerjem, hogy tévúton jártam. Egy biztos. Isten mindig ott van, mindig jelen van, függetlenül attól, hogy érzem-e vagy sem. Amikor kikiáltok Hozzá, a jelenléte soha nem hagy el.