A kérés

Első karácsonyomat töltöttem a tajvani Tajpejben, amikor egyszercsak meghallottam, hogy valahol a Csendes éj tajvani változata szól. Nagy benyomást tett rám a dal és elhatároztam, hogy meg akarom tanulni a szövegét. Az első sor elég egyszerű volt, hiszen a fele tulajdonképpen az ének címe, de utána egyre nehezebb lett.

Bár csak a legegyszerűbb szavakat értettem mandarinul, két barátommal együtt úgy éreztük, hogy ez az apróság nem állíthat meg bennünket abban, hogy megosszuk másokkal a karácsony lelkületét. Hamarosan tele lett a naptárunk különböző karácsonyi jótékonysági programokkal. A karácsonyt megelőző tíz napon folyamatosan zenés-táncos karácsonyi programokat adtunk.

Tajpejben töltött második karácsonyomon a város legelőkelőbb bevásárlóközpointjaiban és egy fiúk számára fenntartott javítóintézetbe is eljutottunk a műsorral. Nagyon megérintett a fiúk által kimutatott hála és köszönet, amit annak köszönhettünk, hogy megosztottuk velük a karácsony igazi jelentését. A kórház lakói, akiket szintén meglátogattunk, hasonlóan hálásak voltak a műsorért. Bohócnak öltöztünk és megnevettettük az árvákat a meglátogatott otthonokban.

Miközben segítettem szétosztani az adományként kapott játékokat a gyerekek között, eszembe jutott, hogy Isten mindig a legtökéletesebb karácsonyi ajándékot adja mindenkinek: pontosan azt, amire tudja, hogy szükségük van. Eszembe jutottak az idősek otthonában a gyerekek által adott meleg ölelések, amik minden lakó szívét meglágyították. Egy szegényszálláson az ajándékok között volt néhány babajáték is, választként a fiatal anyuka imáira.

Ezt követte Tajpejben tötlött harmadik karácsonyom. Addigra végre megtanultam a Csendes éj kínai változatát, mivel azonban ezelkalommal gitáron kísértem kis csapatunkat, nem volt a figyelem középpontjában. Meglátogattunk néhány mozgássértült központot és kórházat. Valahányszor eljátszottam a Csendes éjt, eszembe jutott a csendes, szelíd hang, ami arra ösztökélt, hogy megtanuljam az ének szövegét mandarin nyelven. Magamban azon tűnődtem, hogy vajon mire volt a nagy erőfeszítés.

Néhány nappal karácsony előtt a Jang Ming kórház előterében álltam és ráérősen pengettem a gitáromat. Az előadásnak már vége volt, csapatunk többi tagja pedig a kórtermeket járta, hogy felvidítsák azokat a betegeket, akik nem lehettek ott a műsoron. Valakinek a felszerelés mellett maradni, ez alkalommal pedig rám esett a választás.

És akkor pillantottam meg őt. A hetvenes éveiben járhatott. Rámmosolygott én pedig viszonoztam a mosolyt. Intett, hogy üljek mellé, így odamentem és elhelyezkedtem mellette a padon, a hátamra csapva a gitáromat.

„Köszönöm, hogy eljöttetek hozzánk,“ mondta lassan. Pár másodpercbe tellett mire játöttem, hogy angolul szólalt meg. Megkérdeztem, hogy tetszett-e neki a műsor, mire gyorsan mandarinra váltott, így rájöttem, hogy ezzel ki is merült angoltudása.

Sajnálta, hogy nem látta az előadást, de hallott a munkánkról, amit a kórházakban végzünk és csodálatosnak tartja, hogy eljöttünk a hazájába mindezért. A kezével széles mozdulatot, hogy jobban érzékeltesse a „mindezt“.

A beszélgetés fenntartása érdekében elmeséltem neki, hogy az előző évben is jártam már a kórházban.

„És lehet, hogy jövőre is eljössz,“ mondta az öregember mandarinul, szemében vidám ragyogással, „de én már nem leszek itt.“

Rájöttem, hogy nem arra gondolt, hogy már nem lesz a kórházban. Úgy gondolta, hogy a következő karácsonyt már nem éri meg.

„Ha szeretnéd, elénekelek neked egy dalt most,“ hebegtem zavartan. „Persze én vagyok egy egész együttes, csupán egyetlen ember és nem ismerek sok dalt, de…“

A ráncos öreg arcon elégedettség látszott. „Van egy dal, amit nagyon szeretnék hallani,“ mondta.

Kicsit aggódtam, hogy egy konkrét kérésnek kell majd eleget tennem. Nem szerettem volna csalódást okozni neki. A tekintetem ekkor a kezében tartott papírlapra esett. Az evangéliumi kiadvány volt az, amit akkor adtam neki, amikor leültem mellé. Az első oldalon egy becsomagolt ajándék képe volt, alatt a felirattal: „Karácsonyi ajándékok neked“.

És akkor megértettem. A különféle ajándékok, a nevetés, könnyek és bátorítás közepette, amit megpróbáltunk átadni, Isten minden egyes szívnek azt az ajándékot kínálta, amire leginkább szüksége volt. Nekem csupán hajlandónak kell lennem arra, hogy az Ő keze, lába, füle és szája legyek. Hirtelen tudtam, hogy minden rendben lesz. Bátran elmosolyodtam, még mielőtt kimondta volt kérését.

„Kérlek, énekeld el nekem a Csendes éjt.“