A börtön

Létezik egy történet, ami szerint XII. Leó pápa 1825-ben meglátogatta a pápai államokat. A pápa ragaszkodott hozzá, hogy valamennyi rabtól megkérdezze, miért van börtönben. Ahogy az várható volt, valamennyien kardoskodtak saját ártatlanságuk mellett, kivéve egyetlen embert, aki bevallotta, hogy pénzhamisító és tolvaj volt. A börtönőrhöz fordulva a pápa szigorúan így szólt: „Azonnal engedje ki ezt a csirkefogót, mert még a végén rossz útra téríti ezt a sok úriembert.“

Lehet, hogy jót nevetünk a történeten, pedig fontos tanulságul szolgál. Isten mindenkinek megbocsát, aki tudja, hogy szüksége van megbocsátásra és ezt nem tudja kiérdemelni, hanem teljesen Isten kegyelmétől függ.

Ez az elv nemcsak a kegyelem általi megváltásra, de a mindennapi életre is igaz. Vajon hányszor viselkedünk mi is úgy, mint a börtönbeli rabok, amikor nem vagyunk hajlandóak beismerni hibáinkat és gyengeségeinket, pedig ha belátnánk, akkor igazi megbocsátást nyernénk és kapcsolatunk is helyreállna azokkal, akik ellen vétkeztünk? És vajon milyen gyakran fordul elő, hogy nem vagyunk hajlandóak elengedni sérelmeinket, amiket mások tettei okoztak és nem bocsátunk meg mások hibáiért és gyengeségéért?

Isten Igéje azt mondja, hogy meg kellene bocsátanunk másoknak (akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy nem érdemlik meg), mert Isten is megbocsátott nekünk, amikor meg se érdemeltük. „Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.“1

Függetlenül attól, hogy a téged megbántó személy megbánja-e, amit tett vagy sem, bocsánatot kér-e, vagy sem, a saját megbocsátásod képes csak kiszabadítani téged a fájdalom és keserűség börtönéből és teszi lehetővé, hogy továbblépj. A megbocsátás sohasem könnyű. Istennel azonban lehetséges.

  1. Efézus 4:32